Vizsghét utolsó napjai

Az előző bejegyzés még csütörtökkel záródott, igyekszem az azóta történteket kicsit összeszedni most itt.

Pénteken szokás szerint 8 órakor kezdődött a napom az általánosban. Tulajdonképp az az óra a kilencedikesekkel már egész bejáratott számomra, mindig fix programja a péntek reggelnek. Változó a feladatom, sokszor inkább csak a megfigyelés, de mivel készülnek a nyelvvizsgára, időnként egy-egy kisebb csoporttal én is beszélgetek óra közben. Utána a gimnáziumi részen némi felügyelet jutott, majd segítettem a nap túlnyomó részében a javításokban a koordinátoromnak. Egy igencsak nagy létszámú spanyolos csoportja vizsgázott, és legalább annyival könnyítettem a helyzetén, hogy kijavítottam az összes olyan feladatot, amit én is meg tudok azért csinálni.

Mikor végére értünk jött délután a hét igazán várt programja, a szaunázás. Egy "Ispoisten Uimaranta" nevű strandra mentünk el, ami ugyebár télen is üzemel. Már megérkezéskor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok, amikor bejelentettem, hogy "szóval ebbe a tóba kell majd beugrani", a koordinátorom meg csak kedvesen kijavított, hogy ez bizony már a tenger. Tulajdonképp tiszta jég az egész, egyedül a stég körül van némi nyílt víz. Elmagyarázta, hogy az igazi profik a vízben kezdenek rögtön, de sokan inkább átmelegszenek kicsit a szaunában, és utána ugranak. Be is tartottam a tanácsot, átöltözés után először felmelegedtem, és utána mentem a vízbe. Legelőször kegyetlen hideg volt, és úgy egyáltalán nagyon furcsa érzés is. Pont mentem vissza a szaunába, amikorra a koordinátorom is kiért az öltözőből. Rögtön meg is dicsért, hogy már csináltam egy kört. Utána annyira belejöttem, hogy végül öt ilyen kör lett. Tényleg nagyon kellemes, frissítő érzés az egész! Közben meg jót beszélgettünk, megint tanultam sok érdekes apróságot az országról. Amúgy a szaunáról két észrevétel: egyrészt valóban itt a legközvetlenebbek a finnek, mert határozottan közel ülnek egymáshoz, másrészt meg óriásinak tűnik az egész magyar szemmel, kb. 50 ember könnyen befér.

Hétvége elég nyugodtan telt el, próbáltam tervezgetni némi utazást. Az egyik nagy öröm, hogy sikerült összehozni egy utat március legelejére Rovaniemibe, Lappföldre egy hétvége erejéig. Nagyon-nagyon kíváncsian várom, milyen ott a természet, valamint a Mikulás természetesen kötelező program. Ennek kapcsán már mindent le sikerült tudni, megvan a szállásadó (vele is szintén kíváncsian várom a találkozást), és a buszjegy is. Másik fontos út a síszünet idején Tallinn, itt még a szállás folyamatban van, de már összeállt a program a fejemben, kinéztem a kompokat és a buszokat is.

Még kulturális szempontból is érdekes volt, hogy vasárnap összefutottunk Flórával, akinek jóvoltából megkóstolhattam a Runeberg torta nevű süteményt. Erről már pénteken a társmentorom is mesélt, ugyanis a névadója a finn himnusz szerzője, és ebben az időszakban főleg népszerű a sütemény, ugyanis február 5 a születésnapja.

És még egy nem elhanyagolandó saját információ: nagyon finom is a sütemény!

Ma, hétfőn szintén az általánosban kezdtem, most a hetedikeseknél. Itt nem is leszek mostanában egyedül, mert egy Erasmussal itt tanuló francia lánynak is kell járnia hospitálni, így ő is jelen lesz sok óránkon. Nagyon kedves egyébként, jó lesz még egy társ az órákon. Az órák után letudtam egyelőre az utolsó felügyeletet, ez most kicsit nagyobb kihívás volt, mert most ment a próbája az online érettséginek. Itt folyamatosan ellenőrizni kellett a gépen, hogy az egész rendszer működik-e. Szerencsére nem volt semmi nagy bonyodalom. Innen átmentem még az irodába, megbeszéltük a koordinátorommal a szerdai órát, valamint megkért, hogy segítsek még némi osztályzásban. Nem volt benne semmi vészes, nekiültem szépen, és elég gyorsan kész is lett.

Hazajövetel előtt kihasználtam, hogy végre süt a nap, kicsit kerülve jöttem haza. Végre felderítettem, hogy mi van az utca végén álló domb mögött (amin egyébként gyönyörű látvány a művészeti múzeum). Csendes környék, külön szimpatikus, hogy minden gond nélkül kinn vannak az emberek dolgai a ház előtt (pl. asztal + szék), látszik, hogy itt nem kél azonnal lába mindennek. Így jutottam el a vasútállomásig, ott felszálltam már a buszra, és szépen hazajöttem. Még a napos időhöz azért hozzátenném, hogy elég hideg is lett, napközben -7 fokot mutatott a főtéren a digitális hőmérő.

Végezetül még kicsit folytatom a múltkor megkezdetteket, azaz néhány meglátás összegyűjtését az országról:

• Már lakótársam is mondta, és tényleg igaz, hogy a finnek valamiért hatalmas vágyat éreznek a folyamatos szárazság iránt. Bármi is kicsit vizes lesz, törlik azonnal, hogy száraz legyen. Különösen feltűnt ez pénteken a szaunában a tusok környékén.
• Elég népszerű az emberek körében a tetoválás, sokaknak van akár egészen nagy is.
• Kedves gesztus sok ember részéről, hogy a buszról leszállva előrekiáltanak a sofőrnek és megköszönik a munkáját. Ez már feltűnt anno Helsinkiben is, és itt sincs másként.
• Sok egyéb mellett az is nehezíti a finn nyelvet, hogy nekik is megvan mindenre a maguk jó kis saját szava. Ennek egyik lehetősége, hogy az eredeti szót finnesítik, erre a két kedvencem a pekoni (bacon), valamint a ketsuppi (ketchup). A másik lehetőség, hogy teljesen saját szót alkotnak, ennek következtében pl. az email finn neve sähköposti.
• Itt Nemzeti Dohánybolt helyett italboltok vannak, ugyanis alkoholt egyedül az "Alko" nevű üzletekben lehet kapni. Egyszer felnéztem a honlapjukra, nagyon-nagyon drága minden. A szupermarketekben kizárólag sört és cidert lehet kapni. Bár azok is elég drágák, pl. egy üveg Kozel 3,5 euró...
• Iskolában fura szokás, hogy amint lehet, megszabadulnak a cipőtől. A legtöbb diák jó vastag zoknikat hord, és sokszor abban kolbászolnak a teremben. Nálunk azért furcsán festene, ha valaki egy vizsgán csak úgy ledobná a cipőjét.
• Kicsit még szoknom kell, hogy étkezéskor nem igazán szokás jó étvágyat kívánni. Mivel otthon ez eléggé elmaradhatatlan, én is mindig mondtam, ha leültem az asztalhoz. Természetesen fogadták és megköszönték, de picit furán vették az egészet. Plusz megfigyeltem, én voltam az egyetlen, aki mondta.
• Azzal ellentétben, hogy otthon sokan majdnem szégyennek tartják a finnugor rokonságot, itt ők örülnek ennek, sokan szokták mondani, hogy mi nyelvrokonok vagyunk, és mindig kérdik, hogy tudok-e említeni egy-két rokon szót is.

Amint újabb érdekességek történnek velem, folytatás következik.